2012. november 12., hétfő

"time to say gooodbye"

már korábban is irtam arról, hogy a búcsúzás számomra a legelviselhetetlenebbül gyülöletes érzés... öregkoromra alakult ki bennem, hogy ennyire nem birom:)  nem hiába ezzel a szöveggel kérte meg a férjem a kezemet: "mert soha többé nem akarok tőled bucsuzni." valahogy mindig drámának élem meg, pedig még nem is vesztettem el hozzám nagyon közel álló embert, akkor valószinüleg a gyászra gondolnék mint legrosszabbra.
mikor egy hónapra elutaztunk japánba, és elköszöntünk egymástól mitjával, azt hittem a létező összes könnyemet kisirtam... a busznál állva pedig zokogtam mint egy 2 éves, és apa szólt rám, hogy nézzem már meg a kis nyolcadikosok egy könnyet se ejtenek.. (na jó de én ekkor már 22 éves voltam túl azon a koron hogy az ember örül ha megszabadulhat a szüleitől egy kicsit) . Egyébként tényleg vicces szitu volt, mert akkor érkezett hozzánk egy fószer Fnnországból és totál szétsirt arccal, könnyeket ömlesztve ráztam a kezét: nice to meet you!  remélem elhitte hogy komolyan gondolom...
A testvérek se segitettek azzal, hogy szülők lettek, eddig elég volt hogy én zokogtam, most már együtt sirunk :) Az esküvőről nem is beszélve, olvashattátok a bucsuzás bejegyzésben, szimpatikus képekkel...  hogy miért ilyen nehéz??? nem tudom... nem azért mert félnék a haláltól, tudom hogy hol a helyem. inkább hiányozna mindaz ami még megtörténhet? vagy elpazarolt időnek érzem mindazokat amit nem együtt töltünk? a romantikus DNS felejáró génje ez? nem tudom...  nem sokkal 2011 után közkézre került egy vers amit sosem tudok kiverni a fejemből, talán ez is hatással lehetett.

"Ha tudtam volna, hogy utóljára látlak elaludni, jobban betakartalak volna és kértem volna az Istent, hogy óvja lelkedet." Ha tudtam volna, hogy most látlak utoljára kilépni az ajtón, mégjobban megöleltelek és megcsókoltalak volna." "Ha tudtam volna, hogy utoljára halloma hangodat, felvettem volna kazettára, hogy hallhassalak újra és újra." "Mondtam volna: "SZeretlek" a "tudod hogy szeretlek" helyett."

mikor elindultunk Németországból Apa Anya és Unokahugi kitettek Pesten, akkor is megszakadt a szivem. csak hallottam hogy süvölti a gyerek, hogy Ludiiiiii!!! Ludiiii! és ott álltam a járdán, azon töprengve, hogy talán ovis lesz mire újra látom, talán már tökéletesen fog beszélni és én is egy leszek azon nagynénik közül, akik a laptopban élnek.. (skype)
pedig mindig búcsúzunk, az egész élet egy nagy búcsúzás. én naivan azt hittem. ha férjhezmegyek, mindig együtt megyünk mindenhova és sosem kell újra átélnem a japános esetet. na de ma kedvesen bejelentették, hogy az 5 hetes praktikumra nem mehetünk azonos tartományba. képesek elszakitani a saját férjemtől!! mert nekik nem mindegy ki hol nem csinál éppen semmit. tudom hogy addig sok hónap van még, de azért már a mosókonyhában kibőgtem magam jó előre, hátha akkor mitja előtt leplezni tudom a búcsúval szembeni fenntartásaimat :)
tudom ugyanakkor, hogy a találkozás is szép. erre is van ám egy elméletem :) MIndig úgy éreztem, ha hosszú idő után újra láttuk egymást, hogy akkor kell a legszebbnek lennem, mert a másikban él egy kép rólunk. és amikor újra meglát nem mindegy milyen gondolat születik meg benne: "jahh egy kicsit jobbra emlékeztem" vagy "jah igen, ő az a csodálatos nő akit itthagytam ilyen hosszó időre, de minek??" tehát egy találkozás kulcsfontosságú.
most búcsúzom :)


6 megjegyzés:

  1. óóóóó, sajnálom!!!!! azért nem annyira rossz. kicsit megijedtem, mikor elolvastam a bejegyzés címét!! kitartás, lesz még ilyen az életben. de -ahogy írtad- csodás az újra-találkozás!!! Már én is várom!! :) V

    VálaszTörlés
  2. Szia Judit! Szerettem olvasni az esküvős készülődést, de az azóta született bejegyzéseidet méginkább :)
    A vége nagyon tetszik :)

    VálaszTörlés
  3. 5 hét külön??? Nem tudom miért döntöttek így, de sajnálom...

    VálaszTörlés
  4. Engem is megijesztett a bejegyzés címe, de a téma sokkal jobb lett, mint amit vártam:)Nagyon tetszett a végén az elmélkedés a viszontlátásról, és van benne igazság! Ne is búcsúzz! Azt sajnálom, hogy 5 hetet külön kell töltenetek, de gondolja a viszontlátás örömére! Fel a fejjel!:)

    VálaszTörlés
  5. Huhh, hát teljesen megértem az aggodalmad azt a bizonyos 5hetet illetően. Én már akkor is frászt kapok ha Férj bejelenti, hogy ekkor és ekkor elutazik 1-2-3 napra áruért. Nagyon nem szeretem ha el kell válnunk!
    A versidézeten sírtam ... borzasztó vagyok.
    A viszontlátásról viszont ugyanazt gondolom amit te is, mindig borzasztóan kicsípem magam és általában akkor alkotom a legtutibb, legfincsibb ételeket is amikor Őt hazavárom.
    Ami a halált illeti, attól én sem félek - inkább kíváncsiság van bennem ezzel kapcsolatban és bár én sem veszítettem még el egy közeli hozzátartozómat sem a szó szoros értelmében, de a kutyusom halálát rettentően megszenvedtem. Most is csak úgy tudok létezni, hogy tulajdonképpen minden nap látom őt - vele kelek és vele fekszem - mert az éjjeli szekrényemen van a fényképe...

    VálaszTörlés
  6. kösszi csajok, nagyon jofejek vagytok. senkire nem akarta ráhozni a fárszt és valoban jo az ujratalálkozás, csak most nem annyira örvendek ennek :D hátha majd tavsszal máshogy látom. Zita, nagyon kedves hozzászolás, kösszi. NIki, nem hiába rokonlelkek vagyunk tudod :D

    VálaszTörlés