Nem kerülhetem ki, hogy arról is írjak Nektek, hogyan telnek a mindennapjaim gyakornokként. Napról napra megbizonyosodom arról, hogy a világ egyik legnehezebb szolgálatát vettük a nyakunkba, ami mégis nap mint nap tele van csodákkal! de tényleg!! én már csak nevetek magamban, mikor Isten mindig meglep minket valamivel. tényleg nagyon jófej!
De az élet nem habostorta, ahogy édesapám szokta mondani, és ebbe az is beletartozik, hogy nem csak az emberek örömeiben veszek részt, nem csak keresztelünk és esketünk, hanem a halál is része az életnek és a munkának is. Sok évbe telt, mire sikerült azt elérnem, hogy érzelmileg kívülállóként tudjak ott állni a sír mellett. Mindig, mikor a temetőben felveszem a Luther kabátom, azért imádkozom, hogy azok az emberek akik itt lesznek, és életük egyik legfájdalmasabb pillanatát élik át, meghalljanak valamit, megértsenek valamit, Istennél találjanak vigaszt...
... hogy miért fogalmazódott meg bennem ez a mostani bejegyzés? Mert pénteken egy ünnepségen vettem részt és egy nagyon kedves fiatal nő odajött hozzám és kedvesen bemutatkozott, elmondta, hogy szeptemberben temettem a nagynénjét. És ez nagyon szíven ütött. Nyilván nem jegyezhetek meg mindenkit egy temetésről, nem beszélek ott mindenkivel személyesen, de ők ott a másik oldalon igenis megjegyeznek! Hiszen az életük részévé váltam!A legnagyobb fájdalmaik része lettem, én mondom el, hogy porból lettünk és porrá leszünk, vagy akár élünk, akár meghalunk Krisztuséi vagyunk, vagy hogy aki hisz Őbenne, ha meghal is él.... Mikor majd bejön az irodába vagy a templomba a néni a tegnapi temetésről, rám néz és emlékezni fog : ő temette el a férjemet, akivel 54 évig házasságban éltem. És ez most már így lesz!
