ádvent...

bár még csak félig hoztam helyre a blogot, de szembe jött velem egy vers, amit már gyerekkoromban is nagyon szerettem, olyan vesékig hatoló üzenete van. Két ilyen karácsonyi vers van, amit Anya mutatott még nekem, de mai napig nagy hatással van rám. most megosztom veletek az egyiket:

"Túrmezei Erzsébet:

Kérdez a gyermek

„Ott fenn lakott a csillagok felett,

de amikor karácsony este lett,

Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.

És ó, a hidegszívű emberek!

Kis istállóban kellett hálnia.

Szalmán feküdt Ô, az Isten Fia.

Elhagyta érettünk az egeket.

Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa nem szól. Olyan hallgatag.

De a kis kedvenc nem vár szavakat,

Odaszorítja vállára meleg,

kipirult arcát, s tovább csicsereg.

„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,

és ott aludt az állatok helyén,

szűk istállóban. Nem is érthetem.

Milyen meleg ágyacskám van nekem,

pedig csak a te kis lányod vagyok.

S Ô, Isten Fia, Ô, a legnagyobb,

szalmán feküdt, amikor született.

Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Kint csillagfényes hideg este… tél…

Bent apja ölén kis leány beszél.

„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.

Futniuk kellett éjnek-éjjelén.

Halálra keresték a katonák.

Menekültek a pusztaságon át.

Milyen keserves útjuk lehetett.

Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”

Az apa leteszi a gyermeket.

„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”

Nem bírja már, el kell rohannia.

A jászolban fekvő Isten Fia

karácsonyesti képe kergeti.

Feledte és most nem feledheti.

Most a szeméből könnyre-könny fakad.

Most vádakat hall, kínzó vádakat.

Elmenekülne még, de nem lehet.

Most utolérte az a szeretet.

S míg a szívébe égi béke tér,

mintha körül a hólepett, fehér

tetők, utak felett távol zene,

angyalok tiszta hangja zengene

szívet szólongató, szép éneke:

„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”