Sokan vártatok már erre a beszámolóra. Az igazság hogy még frissében megírtam, csak nem nagyon terjesztettem széles körben... A kiírt dátum után még jóóó sokáig vártunk végre a bébi érkezésére, akkor még mindig nem tudtuk, kit is várunk valójában - fiú vagy lány. Ez sajnos sok kellemetlen vizsgálattal járt, 2 naponta. ezeket nem annyira szerettem. Az állapotot viszont nagyon élveztem. Ha rajtam múlt volna még hónapokig ellettünk volna kettecskén a bébivel. De sajnos ezt nem engedték az okos emberek :) Egy héttel a kiírt dátum után, vasárnap egy nem túl kedves dokival való kontroll élmény után azt se tudtam miért imázzak:
- hogy magától még aznap induljon meg a gyerek, viszont akkor ehhez a dokihoz kell visszajönnünk
- vagy hétfő reggelig bírja ki
Lépcsőztünk meg minden, de csak nem indult el magától, úgyhogy aludni tértünk az utolsó kettesben töltött vasárnapunkon. 4:50 kor csörgött az óra, nyomtunk még egy szundit 5ig, aztán felpakolva magunkat és az összekészített cuccokat elindultunk a kórházba. Kavarogtak a fejembe a gondolatok, miért erőszakolják ki belőlem ha nem akar még jönni, mennyire hosszú lesz így stb. Talán mindenkiben él egy elképzelt kép, hogy ébreszti a férjét az éjszaka közepén mert elfojt a magzatvíz...
6ra megérkeztünk, meg is kaptunk egy kedves szülésznőt aki rögtön ki akarta paterolni az embert dehát mondtam hogy a nyelv miatt nem ártana ha a közelben lenne. ruha csere, CTGre fel, közben adatbekérdezés: mikor menstruáltál először? ki a franc emlékszik... mikor volt az utolsó? persze hogy arra mindenki emlékszik, milyen nagy nap volt mikor kiderült, hogy az az utolsó!
Teljes zártság volt még 8 órakor is. Átslattyogtunk a szülőszobába, addigra már az embert is visszaengedték, szépen beöltözve, és elvittek a 3. szobába. Akkor megint ctg-re fel és megkaptam az első infúziót. Csodák csodájára máris 2 perces fájásaim lettek. Keringett a fejembe az összes tanács, ki hogyan bírta ki a fájásokat, légzési gyakorlatok, mindenféle, de végülis egy saját Rubint Rékás módszert alkalmaztunk: szapora légzések közepette az ember nézte az órát, és folyamatosan mondta hány másodperc van még hátra (végig 50 sec-ig tartott egy fájás) szóltam mikor jön és akkor elkezdtük a visszaszámlálást. Már csak 20!! Már csak 10!!! és akkor pihenés...
Az első pár órában ült mellettem fogta a kezem és masszirozott, én pedig oldalra fekve számoltam és lélegeztem. Arról nem tudok beszámolni, miket adtak be, mert fogalmam nem volt róla és nem értettem. Azt tudták hogy epit nem kérek, mert arra előre fel kell jelentkezni. Valami enyhe fájdalomcsillapito szurit kaptam, de az semmit se változtatott. Sokszor gondoltam közben hogy ezt nem bírom végig csinálni, aludni akarok vagy elájulni. Ha nincs mellettem a férjem, talán kisétálok :)
A nővérem mondta, hogy egyszer jön majd egy fájás, amikor érzed hogy már nyomnod kell, onnantól kezdődött a kitolási szakasz. Egy pár fájást még várni kellett, de mikor ez letelt, akkor indult be a buli, kipakolták a szülési csomagot, bevonult egy szekér ember, nőgyógyi, diákok, egyéb érdeklődők, akik szerették volna tudni fiú lesz vagy lány ( kómásan aláírtam valami papírt hogy diákok bejöhetnek, akkor már ki a francot érdekelt ki van ott vagy ki nincs :D) Nem kötötték fel a lábamat, hanem nekem kellett tartani, ez jó tipp volt mert tényleg egyszerübb volt tolni. Az ember a tarkómat nyomta és borogatott közbe. Összesen két fájás kellett, két tolás, az alatt ki is bújt. Ezt a részt élveztem a legjobban, nagy levegőt kellett venni, és nyomni erősen... arra gondoltam közbe, valami haszna volt a 12 évi éneklésnek, kell a tüdő kapacitás. Három dologra nagyon emlékszem ezekből a percekből:
- ahogyan a bébi kezeit kihúzta a szülésznő
- arra gondoltam közbe hogy mindenki nézheti ahogyan a gyerekem megszületik én innen fentről meg nem látok semmit.
- anyának dupla akkora ajándékot veszek anyáknapjára...
Az ember ott mondogatta, csak ügyesen, egy óra előtt meg kell lennie a gyereknek. Egy utolsó tolás, és már ott volt a hasamon, a csodaszép bébi. Mitja zokogva mondta a fülembe, kislány, kislányunk van, és akkor én is sírtam már... ott fogta az ujjamat Olivija, az első perctől. Apa és Anya lettünk Igazi dívaként lépett ebbe a világba, nem sírt fel, hanem egyszerűen közölte hogy itt vagyok és kakilt egyet :) A szülésznő a mostmár apa kezébe nyomta az ollót és apa elvágta a köldökzsinórt.
Volt 4 óránk együtt hármasban a szülőszobán, hogy felfogjuk mindazt ami történt. Ott feküdt a kis csomag a bal kezemen, ügyesen szopizott, aztán totál kidőlt. Csak nézegettük, az se érdekelt, hogy már nem érzem a kezemet. Csak egy kis vízre vágytam. Apa segített lezuhanyozni, életem legnehezebb mozgás kombinációja volt.
A szülés alatt végig zokni volt rajtam, egyrészt nem éreztem magam annyira meztelennek tőle, másrészt nem akartam hogy egy vádli görcs még beköszönjön itt két fájás között.
Miután felkerültünk a szobába, és apa elment, csak ültem az ágy szélén, nem mertem lefeküdni, mert nem voltam benne biztos hogy fel tudok kelni. Az egyik legnehezebb dolog a lélegzés volt nekem! Lehet viccesen hangzik, de eltünt a has, amibe a nagy levegőt vettem eddig, és úgy éreztem nincs hova vennem a levegőt. Ültem az ágy szélén, néztem, néztem, próbáltam lélegezni.
Azóta ha kismamát látok az a gondolatom, hogy hála Istennek mi már kész vagyunk és minden rendben ment. Emberi számítás szerint gyorsan és könnyen, 5 óra alatt. Azért nem mondom, hogy pikkpakk de könnyű volt, de nagyon boldog vagyok, hogy része lehetek ennek a családnak, láthatom hogyan válik a férjem apává, hogyan növekszik a kislányunk, hogyan tanul új dolgokat. Teljesen átalakul az ember élete!! Teljesen! Isten most ránk bízta Oliviját és csak remélni tudom, hogy nem hiába.
